Félreértés ne essék! Jártam Erdélyben, Felvidéken és beszéltem Prágában is magyarul, sőt még Burgelandban is. Dédnagyapám Burgelandból Sopronba költözött, a határ innenső oldalára! :-)

MAGYAR vagyok, magyarul álmodok (Wass Albert), bár német és horvát vér (AB+) csörgedezik főként ereimben azért szívesen adok vért mindenkinek aki rászorul politikai hitvallásától függetlenül. Már 1986-ban ismertem a székely himnuszt, olvastam László Gyula könyveit, gyakoroltam a rovásírást (bár akkor még nem volt dívat).

És olvastam Wass Albertet is (patkányozását is), bár nekem jobban tetszik Tamási Áron megbocsátó szeretete. A megbocsátó szeretet JÉZUS tanítása.

NEM vagyok hajlandó senkinek betörni a fejét, de szívesen vitatkozom!

DE amit NEM  TŰRÖK,  NEM  FOGADOK el, hogy megmondják miről mit gondoljak, mi a helyes és mi nem. Ez már az előző rendszerben sem ment!

Értékek szerint választok és nem követek ikonokat....

Ja, jut eszembe, kik voltak az első kommunisták? Az őskeresztények. Tessenek utána olvasni!

Hogy jön ki ez a 64 vármegye?

Az alábbiak szerint 1918-ban 71 volt a számuk:

A szakértőtől megtudhatták továbbá a jelenlévők, hogy az államalapításkor kialakított vármegyerendszer folyamatosan változott a történelem folyamán. 1868-ra már 29 kiváltságos kerület, 63 vármegye, 65 szabad királyi város és a déli határőrvidék alkotta az országot. 1886-ban került sor egy közigazgatási reformra, melynek során 71 vármegye jött létre és működött a trianoni békekötésig. A megyék, városok 1550. óta használhatnak színes pecséteket, címereket. A 71 vármegye címerét a kiadó másodlagos bibliográfiákból, nagyon szép heraldikai színekkel, színhelyesen emelte be a 2. kiadású térképbe. A történelmi Magyarország középre helyezett pasztellszínű térképe körül megragadó hatást keltenek ezek a címerek.

Hetvenegy vármegye igazsága

Az első világháborút lezáró békeszerződés aláírása, 1920 óta Trianon az egyik legtöbbet vitatott kérdés Magyarországon. Gyászlobogó. Keserűség és gyűlölet tárgya. Ürügy az uszításra. Ám el ne higgye senki, hogy kilencven év múltán igazi érzelmeket kelt vagy valódi fájdalmat okoz.

2010. Március 13., 12:03

Trianont közvetlenül a rendszerváltás után belpolitikai céllal a magát demokratának és kereszténynek nevező jobboldal fedezte fel és porolta le. Ám amikor az első jobboldali kormány az országgyűlésben Trianon-megemlékezést tartott, a fiatal demokraták kivonultak az ülésteremből. És bő egy évtized múltán mit látunk? Ugyanezek a már nem annyira fiatalok és már nem is demokraták Trianon-emlékműveket avatnak, és a szélsőjobbal nagy egyetértésben élesztgetik, bátorítják a nacionalista érzelmeket. Mire való egy ilyen emlékmű? Netán mulasztásunkra emlékeztet, hogy hallgattunk, amikor még volt lehetőség szólni egy jó szót? Nem nyújtottunk kezet, nem kötöttünk frigyeket a nemzetiségiekkel, amikor még az uralkodó nemzet helyzetéből tehettük volna? Vagy az a célja csupán, hogy szítsa, tartsa ébren az esztelen gyűlölködést? Nem tudom. Azokat kell megkérdezni, akik ezeket az emlékműveket emelik, és azokat is, akik avatják. Tájékozatlan honfitársaink sajnos elhiszik a hazug, értelmetlen, soviniszta beszédet. Az ország közvéleményének gondolkodó része pedig aggódva figyeli, mint romlik a viszony a szomszédainkkal.

Trianon előzményeiről és következményeiről szélsőséges nézetek élnek a magyarság körében, többnyire olyanok, amelyeknek közük sincs a valósághoz. Sérelmeink emlegetése semmit nem old meg, gondolataink, tetteink folyamatos elemzése, ami előre visz. Hibáinkat felismerni, elismerni, tanulni belőlük, elhagyni végre évszázadok tévútjait. Egy nemzet ebből tud igazán építkezni. Kerülgethetjük, ahogy akarjuk, Trianon elsősorban a mi hibánk. Más népek sem hibátlanok ebben a keserves történetben, ám mindenki a saját felelősségét keresse. A mi felelősségünk a magyar felsőbbrendűség (a hírhedt "magyar szupremácia") eszméje, az elvakult magyar nacionalizmus. Ami abban nyilvánult meg, hogy Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Bánffy Dezső, Tisza István, Apponyi Albert és Wekerle Sándor - öt miniszterelnök és egy kultuszminiszter, történelmünk fél évszázada - nem volt hajlandó autonómiát adni a nemzetiségieknek. Még azt is megtagadták tőlük, hogy az oktatásban és helyi ügyeik intézésében saját nyelvüket használják. Ezt egyébként a magyar felsőbbrendűség tántoríthatatlan híve, a magyar országgyűlés sem szavazta volna meg. Engedményekről még tárgyalni sem voltak hajlandók. Ez a szűkkeblű, szűklátókörő politika végül Nagy-Magyarország vesztét okozta.

A magyar dráma, a trianoni békeszerződés higgadt, tárgyilagos megítéléséhez hasznos lehet, ha a korabeli statisztikát tanulmányozzuk. Segítségével megtudhatjuk, hogy a múlt század elején magyarok, horvátok, németek, románok, rutének, szerbek, szlovákok és vendek milyen eloszlásban, hol éltek a "történelmi" Nagy-Magyarország területén. A tények ismerete nélkül jó esetben csak a levegőbe beszélünk. Kilencven év telt el azóta, ennyi idő után talán több a készség, hogy ne csak az eseményt panaszoljuk, vegyük szemügyre és érzelmek nélkül, tárgyilagosan ítéljük meg a hozzá vezető utat is.

Könyveim, A komáromi pontonhíd és A valóság erejével... megjelenése után meglepve tapasztaltam, nagyon kevesen tudják, hogy a magyarság a 18. század végén kisebbségben volt saját hazájában. Szinte hihetetlen, ám tény: a 19. század közepéig a nemzetiségeknek együtt kétharmados többségük volt a magyarsággal szemben. Nagy-Magyarországon a magyarok aránya az 1780-as években mintegy harminc, 1842-ben harmincöt, a kiegyezés évében, 1867-ben pedig negyvenkét százalék volt. Az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint 9,9 millió magyar és 11 millió nemzetiségi, összesen 20,9 millió lakos élt az országban. A magyarok - a magukat magyarnak valló nemzetiségiekkel és a magyarrá vált mintegy 4,5 százaléknyi zsidósággal együtt is - csak 47,6 százalékot, a nemzetiségiek 52,4 százalékot képviseltek az országban. Nagy-Magyarország 71 vármegyéjéből csak 31-ben volt magyar többség. 11 megyében román, 9 megyében szlovák, 6 megyében horvát, 1-1 megyében német és szerb abszolút többség alakult ki az idők folyamán. A fennmaradó 12 vármegyében két-három nemzetiségnek együtt volt többsége a magyarsággal szemben. Vagyis a népesség adatait alapul véve 40 vármegyében, ahol valamelyik nemzetiség, vagy két-három nemzetiség együtt adta a többséget, nincsenek etnikai érveink.

Erdélyben tíz vármegyében tetemes, 70-90 százalékos volt a román többség. Délen, a nyolc horvát vármegyében mindössze négy százaléknyi magyar élt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy kilenc északi megyében jelentős szlovák többséget találunk, így jobban érthető a történelmi Magyarország nagy-nagy gondja: a vitathatatlan nemzetiségi többség az északi, kelet-délkeleti és a déli "végeken". A magyarság ugyanis főként a központi megyékben élt, északon szlovákok, keleten rutének és románok, délen szerbek és horvátok voltak többségben. Egy tisztességes etnikai rendezés keretében is jelentős területekről kellett volna lemondanunk.

Kérdés: igazságos vagy igazságtalan, jogos vagy jogtalan volt a trianoni békeszerződés? Kétség nem fér hozzá - bizonygatni felesleges -, hogy a trianoni béke "a gyengébb nemzeteket sújtó imperialista rablóbéke" volt, ahogy ezt akkoriban egy bolsevik politikus, bizonyos V. I. Lenin megfogalmazta. Ám csak részben volt igazságtalan, amennyiben több mint hárommillió magyart egyik napról a másikra idegen államok fennhatósága alá helyezett. E hárommillió magyar "elcsatolása" - és csakis az - erőszakos, ésszerűtlen, igazságtalan döntés volt. A döntés azonban részben igazságos volt - nincs értelme tagadni -, mert tízmillió nemzetiségi megszabadult az elnyomó magyar hatalomtól. Legyünk őszinték, korábbi nemzetiségi politikánk igazságos volt? Nyilván nem. Törvényes volt? Hát persze, hisz a törvényeket az uralkodó magyar parlament hozta. Jogos volt? Igen, mert a magyar parlament által hozott igazságtalan törvényeket hajtották végre. Már csak ezért sem helyes a trianoni békét egyetlen szóval igazságosnak vagy igazságtalannak, jogosnak vagy jogtalannak nevezni.

A Trianonhoz vezető út évszázadaiból csak az utolsó utáni lehetőséget, a szövetséges hatalmak (az Antant) különbékére vonatkozó 1917. decemberi ajánlatát elevenítem fel. Ami röviden úgy hangzott, hogy az Antant garantálja a Monarchia területi épségét, ha kilép a háborúból, és autonómiát ad a nemzetiségeinek. IV. Károly - egy nemzetiségi ellentétekkel sújtott, roskadozó birodalom császár-királya - a magyar miniszterelnök hallgatólagos egyetértése mellett elutasította az ajánlatot. Pedig nagyon kedvező lehetőség volt. Lényegében ugyanaz, amit évtizedekkel korábban a császár, I. Ferenc József akart megvalósítani. Nem közismert a történet, hogy 1871-ben megbízta a miniszterelnököt, dolgozzák ki a Monarchia szövetségi állammá alakításának tervét. A szándék osztrák politikusok közreműködése mellett id. Andrássy Gyula ellenállásán bukott meg, aki nem akarta, hogy a csehek ugyanannyi jogot kapjanak a Monarchiában, mint a magyarok. Azt is látnunk kell, hogy magyarok és nemzetiségek viszálya mögött gazdasági érdek is meghúzódott: a magyar földbirtokos nem akart jogokat adni zömmel nemzetiségi, jobbágysorban tartott gazdasági cselédeinek. A nemzetiségi többségben rejlő veszélyeket eleink a kiegyezés után is figyelmen kívül hagyták, nem voltak hajlandók egyezkedni a nemzetiségiekkel.

Súlyos hiba volt, mert egy szövetségi állammá alakított Monarchia keretében létrehozott magyar tartomány alapot teremthetett, lehetőséget adott volna arra, hogy 1920-ban a magyarság túlnyomó többsége egy "magyar" Magyarország határai között maradjon. Az önálló magyar tartományban - az 1942-es Magyarországhoz nagyon hasonló területen - élő magyarság 1920-ban a "megcsonkított" Magyarországon maradt volna. Az utókor magyarja főleg az előrelátás hiányát, az elmulasztott lehetőséget fájlalja. Lám, nem volt a Monarchiában mindenki vak, időnként ígéretes elképzelések is felszínre kerültek. A magyar felsőbbrendűségbe vetett, már-már idiotikus hit azonban minden józan elképzelést legázolt.

Ez az önveszélyes eszme a 19-20. század fordulójára leszivárgott a köznép soraiba is, uraikkal együtt, kéz a kézben meneteltek a biztos katasztrófa felé. Ez a lényeg, a többi maszatolás. Maguktól nem ismerték fel, nem vették észre a veszélyt, ám nem mondhatják, hogy senki nem szólt. Különböző forrásokból rendszeresen kapták a figyelmeztetéseket. Széchenyi (1835 és 1842), Eötvös József (1865), Albert Schäffle (1871), Luis Eisenmann (1904), Jászi Oszkár (1911), Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnöke és Czernin gróf bukaresti követ (1913) - csak a legfontosabbakat sorolom - időben szólt, figyelmeztetett a magyarok nacionalizmusa miatt évtizedről-évtizedre fokozódó nemzetiségi feszültség veszélyeire, és megfelelő intézkedéseket sürgetett. Ám semmi nem változott, a figyelmeztetésekkel senki nem törődött. Pontosabban ez nem is igaz, mert időközben Apponyi Albert kultuszminiszter bezáratta a nemzetiségiek iskoláit és Tisza István miniszterelnök kijelentette: Magyarországon nincs nemzetiségi kérdés. Úgy gondolta, amiről nem beszélünk, az nincs.

A Trianont panaszoló szövegek fokozzák a zűrzavart, félrevezetik a tájékozatlan közvéleményt. Nem szabad vállat vonni. Aki azt gondolja, sugallja, hogy elérkezett az ideje a trianoni szerződés felülvizsgálatának - felelőtlen gyújtogató. Lehet számunkra sajnálatos, ám tény: ma Komárom helyett Komarno, Kolozsvár helyett Cluj, Újvidék helyett Novi Sad szerepel a térképeken. Meg kellene nyugodni végre. Korunk e realitásaihoz kellene valami ésszerűbb, hihetőbb magyar történelmet írni és tanítani. Nem megyünk azzal semmire, ha franciák, "oláhok", "tótok", "rácok" "ármányaival" búsítjuk/hergeljük magunkat és honfitársainkat. Arról nem is beszélve, hogyan lesz ebből uniós együttműködés? Ami mégis csak fontosabb, mint azon keseregni, mi történt kilencven-száz évvel ezelőtt. A trianoni döntés után két-három évig el lehetett fogadni a felfokozott érzelmeket. Rendben van, a körülményeket figyelembe véve több, mint érthető. Négy-öt évig? Elmegy. Ám húsz, negyven, kilencven hosszú éven át ezen keseregni beteges lelkialkatra vall.
Mindezek után száz-százötven évvel van, aki szememre veti, és azt kérdezi tőlem: miért kell a "Nagy Magyar Nacionalizmusról" annyit beszélni? Gondolom azért, hogy végre mindenki megértse: nem Jászi Oszkár, nem Károlyi Mihály, nem is a Tanácsköztársaság, hanem a sovinizmusba süllyedt magyar felsőbbrendűség önpusztító rögeszméje, hanem ez robbantotta fel Nagy-Magyarországot.

Napjainkban érzelmekkel játszó, megtévesztő, sőt meggondolatlan hangulatkeltés folyik Nagy-Magyarország és a "64 vármegye" körül. Minden jobb magyar (pontosabban: "jobbmagyar") autóján, üzlete kirakatában ott díszeleg Nagy-Magyarország térképe. Lehetőleg árpádsávval. Láthatóan nagyon büszkék rá, pedig e térkép tájékozatlanságukról, zavaros gondolkodásukról, hiányos ismereteikről tanúskodik. Nem is érthető, milyen célt szolgálnak ezek a térképek. Először is ez a Nagy-Magyarország, amit mutogatnak, 71 vármegyéből állt. Nem 64-ből. Másodszor: a borsodi, csongrádi, somogyi és szabolcsi 90-100 százalékos magyar többség nem indokolja, hogy Árva és Liptó, Zólyom és Trencsén vagy Fogaras, Hunyad és Szolnok-Doboka vármegyék elcsatolását panaszoljuk.
Trianon lehetne az önvizsgálat, az újrakezdés jelképe is. Miért ne mondhatnánk: húzzunk egy vonalat, és innentől kezdve új hang, új szemlélet legyen. Szomszédainkkal együttműködve nyissunk új lapot a Kárpát-medence történelmében. Miért olyan lehetetlen ez? Barátkozni jobb és könnyebb, mint gyűlölködni. Mert a térség népei: magyarok, horvátok, németek, románok, rutének, szerbek, szlovákok és szlovének békében élnének egymás mellett. A gyűlöletet beszűkült látókörű lelkiismeretlen emberek, erőszakos és kártékony nacionalisták szítják. Nélkülük olyan szép lehetne az élet itt, a Kárpát-medencében.

Csernok Attila

www.nepszava.hu/articles/article.php