Kínai cirkusz: világszám!

„…Egyetlen kilogramm gabonát, egyetlen liter benzint sem szabad otthagyni az ellenségnek.”

Sztálin rádióbeszéde a német támadás után - 1941. június 3.

„Mindenki üzletel Kínával, mert ma másképp nem megy. Amikor a kínai miniszterelnök európai turnéján Berlin és London mellett egyedül Budapesten áll meg tárgyalni, az nekünk elsősorban jó hír. Azt jelenti, hogy előbb vagyunk azon a ponton, ahová előbb-utóbb mindenki el akar jutni. Szeretni ettől még nem kell azt, ahogy a Kínai Köztársaságban a közügyeket intézik, de ezt nem is kéri senki.”

Kumin Ferenc blogja – 2011. június 26.

…Íme, két megnyilatkozás, 70 év eltéréssel arról, hogyan viszonyuljunk egy „külső behatolással” szemben.

Ad most témát bőven Kína: a minap arról írtunk, hogy kinek használnak a Kína és Magyarország között megkötött megállapodások, ma pedig arról lesz szó, hogy mi is tulajdonképpen a „kínai csoda” motorja.

Vajon jól tesszük-e, ha (Kuminra hallgatva) „üzletelünk Kínával” és közben arra hivatkozunk, hogy „mindenki üzletel”? És vajon mások, a nagyhatalmat, a „mindenki” tényleg jól teszik-e azt, amit Kína-ügyben immár 3-4 évtizede tesznek?

Mi ez az egész? Mitől támadt a semmiből egy nagyhatalom – mindössze pár évtized alatt?

Kínának most 3000 milliárd dolláros tartaléka van a spájzban – ezért tudnak a kínaiak már a spájzban lenni. De ez az állapot történelmükben kivételes: inkább az volt a jellemző, hogy még a saját maguk finanszírozására is csak szűkösen futotta nekik… Mi történt itt az utóbbi 3-4 évtizedben? Mi változott meg Kínában annyira, hogy öt-hatezer éves történelme legjobban menő korszakába jutott?

A válasz meglepő: semmi! Ugyanúgy centralizált a hatalom, ugyanúgy hatékonytalan és pazarló a szervezés, ugyanakkora a korrupció és ugyanúgy nem sokat számít sem az egyén, sem az egyéni kreativitás.

Akkor meg mi van?

Hát az van, hogy (sajnos) a Nyugat sem változott meg: ugyanúgy elsődleges célja a „napi bevétel”, a profit, mint az újkor kezdete óta és ugyanúgy alapvetően ez határozza meg a követett politikát, a stratégiákat is. Jó az a politika, ami nekünk pénzt hoz a konyhára – és itt a „nekünk” a befolyásos üzleti köröket jelenti. Ez megy az USA-ban és ezt teszi Európa is. Ez pedig nagyon féloldalas: mert ugye egy társadalomnak, egy civilizációnk nem csupán anyagi, bevételi, gazdasági érdekei vannak.

Ez pedig azért baj, mert így a „napi haszon” elfedi a tendenciákat. A helyzet ugyanis az, hogy Kína úgy tett szert a maga 3000 milliárdjára, hogy azt (igen tekintélyes részben) a Nyugat adta neki, cserébe a kínai éhbérmunkásokkal előállított javakért. Az a pénz, amely most a kínai trezorban van, az euro-atlanti fogyasztók pénze: ők vásároltak kínai terméket a régi, tradicionális hazai helyet. No, nem azért, mert a kínai jobb volt – mert rosszabb volt. És nem is azért, mert ellenállhatatlanul vágytak a mesés Távol-kelet termékeire és ezért kikövetelték azokat a kereskedőktől, akik „a vásárlók nyomására” voltak kénytelenek előbb importálni Kínából, azután pedig itt gyárttatni is…

Nem: a vállalatok fedezték fel Kínát – pontosabban az ottani igen olcsó és megregulázott, kiszolgáltatott munkaerőt! Ők tettek otthoni piacaikon szert versenyelőnyre a konkurensekkel szemben, ha kínai eredetű termékeket forgalmaztak. Ez nem a vevők, hanem a cégek érdeke volt.

…És mivel egyre több és nagyobb cég kínaiasodott, ezért lassan minden valamirevaló termelő vagy kiment Kínába – vagy becsődölt.

Olvasd tovább: http://progressziv.blog.hu/2011/06/27/kinai_cirkusz_vilagszam