Felvonulást rendezett ma a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, fekete ruhás magyar szüzek után vonultak az igen dekoratív ifjak, többségükben fekete ingben, zászlókkal, a hatvannégy vármegye nevét viselő táblákkal, szívükben bánattal, igazságot követelve Magyarországnak.
Sajnáltam őket.
Több okból is sajnáltam, hiszen itt fiatal emberek meneteltek együtt, egy szép, lélekemelő cél érdekében.
De nagy kár, hogy a Regnum Marianum helyén álló kereszt mellett a Csepel teherautó platójáról elhangzó Zagyvaságok után nem akadt senki, aki felvilágosította volna ezeket a jószándékú fiatalokat, hogy rossz cél érdekében, hamis ideológiák nevében, eleve kudarcra ítélve demonstrálnak.
Trianon sebe ugyan többé-kevésbé begyógyult, de mindig akadnak, akik gennyesre vakarják, politikai számításból, sötét ostobaságból, felelőtlenségből.
Ez a kérdés is olyan, mint az összes többi mifelénk, össze-vissza zatyult elméletek, elképzelések, sőt, a szilajabbjánál tervek készültek, mert a magyar jobboldal képtelen szembenézni – nem először és vélhetően nem is utoljára - a szikár tényekkel: a magyar uralkodó osztályok áldásos tevékenysége miatt a hajdani Magyar Királyság területén élő nemzetek, nemzetiségek nem kívánták fenntartani az együttélést a magyar nemzettel és az első adandó alkalommal úgy döntöttek, hogy elválnak útjaink.
Mint majd’ minden válás, ez sem sikerült szépre, volt némi terület-harácsolás, volt a döntéshozók elfogultsága, volt mindkét részről erőszak és követelőzés, és valóban, volt igazságtalanság is, mert egy tömbben élő magyarságot szakítottak el az anyaországtól, taszítottak kisebbségi létbe.
Hogy Horthy hogy tette ezt véglegessé a II. világháborúba való bekapcsolódásunkkal, azt most ne is részletezzük.
Persze mint minden sorscsapás után, itt is születtek elméletek a helyzetet kiváltó okokról, a társnemzetek háládatlanságáról, a személyi felelősökről, pedig hát ez már megint csak a sajátos magyar problémakerülés megtestesülése.
Trianon bekövetkezése törvényszerű volt, hiszen a kor a nemzetállamok megteremtésének kedvezett, tulajdonképpen az önálló magyar államiság megteremtése is ennek a folyamatnak a része volt, hiszen a Habsburg-birodalomból való részleges kiválásunkkal nem történt más, csak megelőztük a társnemzetek, a horvátok, szerbek, románok, szlovákok, szlovének hasonló törekvéseit.
Jó magyar szokás szerint el sem tudtuk képzelni, hogy ezek az alacsonyabb rendű népek hasonlóképpen gondolkodjanak, mint mi, mivelhogy erősen tartotta magát a magyar vezető körök gondolkodásában a magyar szupremácia megdönthetetlen vélelme, a magyar kultúrfölény hangoztatásával egybekötve.
Ha én szlovák vagy román lettem volna abban a korban, én is utálkoztam volna, ez teljesen biztos.
A hajdani Magyar Királyságot jobboldali barátaink úgy képzelik el, mint egy nemzetállamot, ahol a magyarok mellett fellelhető elszórtan néhány tót tutajos, móc favágó, szerb sajkás vagy borkereskedő, de a túlnyomó többség magyar, holott inkább úgy kellett volna elképzelniük az országot, mint egy szép nagy baromfiudvart, melyben a gazdasszony a teljhatalmú úr, ő dönt minden kérdésben egyszemélyben, élet-halál ura, szó szerint is.
Ebben az udvarban együtt éltek kacsák, tyúkok, pulykák, gyöngytyúkok, libák, és egyik sem volt különb a másiknál, egyként leves-alapanyag volt mind a gazdasszony kezében.
Legfeljebb ha egy liba fejét elkezdte ütni a kakas, akkor abból hamarabb lett kakaspörkölt, mint a libából ludaskása, de a rangsort a gazdasszony állította fel – Magyarország tekintetében pedig a császár.
És hogy mit gondoltak a tyúkok a baromfiudvar viszonyairól, az senkit sem érdekelt.
Trianon esetében a dolgok szerencsétlen együttállása volt észlelhető, ugyanis a világ gazdasági újrafelosztásáért indított harc során a győztesek a Habsburg Birodalom és utódjának, az Osztrák-Magyar Monarchiának megsemmisítésében voltak érdekeltek, és abban, hogy az soha többé ne lehessen meghatározó súlyú európai tényező, egészen odáig menve, hogy voltak elképzelések Magyarország teljes felosztására is.
Ez a törekvés esett egybe a nemzetek és nemzetiségek kiválási törekvéseivel, melyet elodázni tovább nem lehetett volna, még akkor sem, ha a Monarchián vagy a Magyar Királyságon belül jól érzik magukat, de hogy ez ne legyen így, arról már régen gondoskodott a magyar uralkodó osztály, a magyar nemesség és Kossuth, akinek már csak akkor jött meg az esze, mikor minden elveszett.
Akkor már Dunai Konföderációról álmodott, de már senki számára nem volt vonzó a magyarsággal való szoros kapcsolat, önállóan akarták szervezni az életüket.
Az meg talán a vicc kategóriájába tartozik, hogy Trianonért Károlyit okolják, hiszen ha ő lett volna a világ legtehetségesebb politikusa, akkor sem tudta volna visszaforgatni a történelem kerekét.
De a magyar mégis őt okolja, Tiszát, aki belevitte a nemzetet és az országot a vesztes háborúba sztárolja azért, mert a hadüzenet előtt öt percet hezitált.
Sztároljuk Horthyt, aki a kormányzói címért cserébe áldását adta a trianoni békeszerződésre, egyébként meg – miután átadta az osztrák-magyar közös flottát leltár szerint, vékonyan leolajozva a horvátoknak – Szegeden pezsgőzgetve várta a román csapatok bevonulását Budapestre, hogy aztán a nyomukban járva rászabadítsa a népre pribékjeit – de készül is már a szobra!
Megérdemli, hiszen majdnem olyan pofátlan volt, mint jelenlegi Urunk, mert miután megbízottai aláírták a békeszerződést, azonnal másra kezdett mutogatni.
Ezzel együtt Trianon óriási pofon volt a nemzetnek, mely odáig egy európai nagyhatalomnak tudhatta magát, az utódállam pedig egy kis vakarék volt – nehéz lehetett ezt megemészteni.
Aztán évtizedek teltek el, megtanultunk kis ország lenni, megtanultuk tudomásul venni a helyzetet, de a bennünket ért igazságtalanságot soha nem feledtük.
Meg kell jegyezni, hogy az aláírás után egyetlen fajsúlyos politikus emelte fel szavát az igazságtalanság ellen, - valami Lenin volt a neve.
És az Európai Biztonsági Értekezleten egyetlen politikus tette szóvá a bennünket ért igazságtalanságot, azt meg Kádár Jánosnak hívták.
Ma újraéledtek bizonyos eszmék, hódít az irredenta, vannak emberek, akik nézegeti kancsalul a festett egeket, álmodoznak, és az utcákon masíroznak.
Feleslegesen, és akik bíztatják őket, azok felelőtlenek, hiszen egy ilyen felvonulás semmiféle eredményt nem hoz, ellenben felszítja a román, szlovák, szerb nacionalizmust – talán mégsem nekünk kellene feltámasztani a kisantantot…
Holnap kellene megszólalniuk a Vezér instrukciói alapján Magyarország harangjainak, - hálistennek, az egyházi vezetők okosabbak, mint a Vezér, ami – lássuk be – nem egy nagy kunszt, de most jól jön…
Nekünk itt kell élnünk, ápolni kell kapcsolatainkat azokkal, akik kívül rekedtek az új országhatárokon és kézzel-lábbal küzdenünk kell az Unió sikeréért, hiszen ez a XXI. század megoldása a problémánkra, nem pedig a terméktelen hőbörgés, a nagy, löttyös indulatok, a hazaffyaskodás...
Jó lenne, ha valaki elmagyarázná ezt azoknak is, akik ma álomvilágban élnek, mert ha alvajáróként cselekednek, igen fájdalmas lehet az ébredés…
A cikket köszönöm PupU-nak, hiszen én sem tudtam volna jobban megírni :-DDD :
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.